Egy pár vallomása a császármetszés utáni tapasztalataikról
(Riport)
Judit:
Attila (mosolyogva): Elhoztam mindent, ami volt.
A baba megszületése után minden nap bejártam a kórházba, reggel 7-8 óra körül már ott voltam és este 10-ig maradtam. Mindig kellett valami.
Judit: „Hozz egy popsitörlőt, hozz egy papírtörlőt”. Akármennyire úgy érzi az ember, hogy felkészült… Legalábbis mi úgy jártunk, hogy elolvastunk mindent, tanfolyamra jártunk és oda volt készítve a bőrönd. És mégsem az kellett, amiről gondoltunk, hogy arra majd szükségünk lesz.
Attila: Amit mondott azt vittem azonnal, pelenkázó alátéttől kezdve, amiről én azt sem tudtam, hogy néz ki, de volt.
Judit: Az apa már a puszta jelenlétével tud segíteni. Lehet vannak, olyan nők, akik úgy gondolják, hogy ezt a férj ne lássa. De olyan félelmetes és kiszolgáltatott érzés volt nekem személy szerint…Ha a férjem nincs ott, akkor nem is tudom…Biztos belereccsent volna az ember lelkileg teljesen.
A kórházba köntös bekötőjét kötötte az ágy végére, hogy könnyebben tudjak felkelni. Egy-két nap után tudtam nevetni a saját nyomoromon.
Nagyon fontos, hogy az anya mellett ott álljon a párja. A férjem olyan, hogy az első perctől kezdve mindent együtt csináltunk. Kialakult, hogy együtt fürdetünk, a kis kádat is ő készítette elő… Mindenben segített, az éjszakai szoptatásoknál ugyanúgy felkelt, eleinte azért is, mert kiegészíteni kellett és amíg én szoptattam, bekeverte a tápszert.
Az első pár hétben nem tudtam rendesen felkelni, segített felülni. Nem tudom, hogy mindenkinek a párja otthon ennyire mellette áll-e. Nem mindenki segít ám. Ha nem, akkor nagyon nehéz…
You must be logged in to post a comment.