Életem legszebb napjának indult, de számomra mégse lett az. Minden jel arra mutatott, hogy természetes úton születik meg a kisfiunk. Már hetekkel előtte azt is tudtam, hogy melyik nap. Egyik éjszaka megálmodtam a dátumot. 2011. augusztus 28. Még az ablakunkban lévő rózsa, ami évek óta nem virágozott, hozott egy bimbót és 28-ra ki is nyílt.

Előző este szép lassan elkezdett szivárogni a magzatvíz. Az orvosunk akkor azt mondta, hogy addig ne menjünk, míg határozottan meg nem indul. A fájások is megérkeztek éjszakára és a magzatvíz is megindult. Így reggel 6 kor ott voltunk.

Mivel aznap éjszaka hidegfront volt, tele volt a szülészet,így várni kellett a szülőszobára. Sajnos a nagy várakozásban a fájásaim teljesen elmúltak. Mire szobát kaptunk, már a kanült kötötté be a kezembe az oxitocinhoz. Szerencsére még itt se volt semmi probléma, mert egy órán belül már 2 perces fájásaim lettek. Két ujjnyira már ki is voltam akkor tágulva, úgyhogy izgalommal tekintettünk előre.

A gond akkor kezdődött, amikor a fájások már nagyon erősek voltak, de a mégszájam egy csöppet se nyílt tovább. Így ment ez délután fél kettőig, mire az orvos javasolta, hogy gondolkozzunk el a császáron. Ugyan várhatunk estig és talán kitágulok, de a tapasztalatai azt mondatják vele, hogy általában nem bírják már a nők a kitolási szakaszt végigcsinálni, és ha a szülőcsatornában akad el a baba, akkor sokkal nagyobb veszélybe sodorjuk magunkat. Továbbá az idő előre haladtával nő a fertőzésveszély is.

Minden porcikám tiltakozott a császár ellen, főleg azért, mert sose gondoltam volna, hogy nem tudom megszülni a babánkat, és mert egyáltalán még csak számításba se vettem a lehetőségét a császárnak, és nem is tájékozódtam róla.

Iszonyatosan féltem. Még kórházban se voltam soha, így egy műtét gondolata és a kudarc érzése teljesen letaglózott. Végül belementünk.

A műtét alatt azt hittem, hogy meghalok, pedig semmit nem éreztem csupán, hogy húzzák-vonják a hasam. A legrosszabb az volt, hogy ugyan hallottam felsírni, a fiam, de nem láthattam, nem foghattam a karomba. Öröm az ürömben, hogy csodás aneszteziológus hölgy volt velem, aki végig nyugtatgatott, és az orvosom is szép munkát végzett. Miután összevarrtak, megérkezett a kisfiunk is. Megérinteni ugyan nem tudtam, de az arcát az arcomhoz szorították, és érezhettem az illatát.

A felépülés nem ment könnyen, mindannak ellenére sem, hogy fizikailag gyorsan gyógyultam. A lelkem sérült. Hónapok kellettek, mire egyáltalán rájöttem, hogy a szülőszobán átélt dolgok igen is nagy hatással vannak rám. Hogy a depresszióm, ami sajnos fél évig is eltartott, ennek is köszönhető.

Szerencsés vagyok, mert volt segítségem: egy nagyszerű édesanya, a férjem és a barátaim személyében. Sose kaptam egyetlen rossz megjegyzést sem arra nézve, hogy császárral szültem végül, de valahogy mélyen legbelül, nekem fáj. Hogy miért? Nem tudnám megmondatni pontosan. Talán az illúzió, hogy minden tökéletesen indult, és rájönni, hogy semmi sem az. Talán túl nagy elvárásaim voltak önmagammal szemben, és az egom sérült, mert azt hittem csak akkor vagyok igazi nő, ha természetes úton szülök. Az anyaság és a nőiesség fokmérője nem a szülés formája, hanem a gyermek iránti őszinte és feltétel nélküli szeretet. Hogy képes vagy-e elfogadni azt a valakit, aki 9 hónapig benned élt. Hogy képes vagy-e odaadni magad neki. Feloldódni azokban a pillanatokban, amikor nem számít semmi más, csak az hogy együtt lélegeztek a hosszú éjszakákon.
(Csilla)