30 történet részlete az események sorrendjében:
a műtét előtt, a császármetszés átélése és a műtét után…
Sokkal szemléletesebb így olvasni!
Császármetszés előtt
Teljesen összeomlottam a hír hallatán, hiszen a szülésből műtét lesz, ráadásul még semmit nem olvastam róla, mire számíthatok, mekkora kockázattal jár, egyáltalán életben maradok-e? Azonnal összevásároltam mindent, amiben a császármetszésről szó volt, és próbáltam felkészülni erre a szörnyűségre…
Közölték velem, hogy holnap elvégzik a műtétet, tulajdonképpen nincs mire várni. Nagyon boldog lettem, bár féltem is, szerettem volna már megismerkedni a kis pocaklakóval. Az jutott eszembe, hátha még szerencsés is vagyok, hogy mindez így alakult. Nem kell végigkínlódnom a vajúdást, és a szülés borzalmait. Kapok egy epidurális érzéstelenítést, és fájdalom nélkül, tíz perc alatt kint lesz a baba.
Egy világ dőlt bennem össze, a felfokozott idegállapotban az életveszélyt nem fogtam fel… végtelenül el voltam keseredve, hogy utoljára nem élhetem át a szülés, születés csodáját. Rettegtem attól a fájdalomtól, ami ez után a komoly hasi műtét után várhat rám – aminek sem hosszát, sem mélységét el nem tudtam képzelni…
Indított szülésem volt, és nagyon féltem, hogy császár lesz a vége…hát az lett.
Egy ultrahangos vizsgálaton az orvos elmondta, hogy mivel a baba még mindig farfekvéses … a legjobb, ha lélekben elkezdek felkészülni a császármetszésre. Teljesen sokkhatásként ért ez a mondat, sírva jöttem ki a rendelőből. Hetekig tartott, mire feldolgoztam ezt a hírt, egyrészt nagyon szerettem volna természetes úton szülni, másrészt rettegek mindentől, ami egy műtéthez tartozik, a császármetszés gondolata maga volt számomra a rémálom… rettegtem attól, hogyan fogom elviselni a következő napok fájdalmait, s a lelki nyomást, amit a műtét miatt éreztem.
Az orvos előhozakodott a császár ötletével, kezdtem talajvesztettnek érezni magam. Ezután előzetes figyelmeztetés nélkül tágított a méhszájon, ami nagyon fájdalmas volt. Visszamehettem a szobámba. A könnyeim némán potyogtak, párom és a dúla nem tudták, mi történt, de én képtelen voltam megszólalni. Úgy éreztem, senki sem hiszi, hogy meg tudom szülni ezt a kisbabát…Nem láttam a megoldást, el voltam keseredve, ekkor már több, mint 24 órája tartottak a fájások…
Feladtam. Illetve felfogtam, hogy mindannak, ami éppen történik velem, velünk, valami oka van, amit én akkor és ott nem látok vagy nem láthatok. Elkeseredett voltam és elcsigázott, sírhatnékom volt, de sírni sem tudtam, elhagytam magam, csak hagytam, hogy a párom átöleljen, és azt hajtogattam, szedjék ki.
Innentől kezdve minden megváltozott. Én ismét passzív résztvevője voltam a saját szülésemnek – ahogy az előző szülésnél is –, tudatában voltam annak, hogy ez volt az utolsó esélyem a normál szülésre, és nem jött össze. Minden olyan gépies lett. Mindenki tette a dolgát, újabb CTG, infúzió, öltöztetés, hordágy. Párom is bemosakodott, bejöhetett velem. A fájásokat most már elviselhetetlennek éreztem, mivel értelmüket vesztették. Semmit sem éreztem, se haragot, se csalódottságot, se megkönnyebbülést… igazából semmit. Csak túl akartam lenni ezen a rémálmon.
A nagy igazság az, hogy én a terhességem alatt végig abban bíztam, hogy természetes úton hozom világra a kisfiamat. Nagyon szerettem volna, hogy minden tökéletesen sikerüljön, mint a filmeken. Mindig mondogattam, hogy kemény vagyok és sima ügy lesz. Felkészültem a természetes szülés témakörből A-Z-ig, a császármetszés témát persze átugrottam.
Aztán a szülés napján rá kellett jönnöm, hogy teljesen mindegy én mit terveztem, a kisfiamnak már igenis mindenbe van beleszólása…
A császármetszés átélése
Megkaptam az epidurális érzéstelenítést, amitől minden végtagom elkezdett remegni, egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Láttam anyu arcán a rémületet és a félelmet…
Begurítottak a műtőbe, és innentől kezdve egyetlen emlékem az a kellemetlen fájdalom, amit akkor éreztem amikor kiemelték a babát. Tíz percig tartott az egész, de egy örökkévalóságnak tűnt. Rosszul lettem, megijedtem, hogy el fogok ájulni, úgy éreztem nem kapok levegőt, és úrrá lett rajtam a pánik, de mikor meghallottam Őt felsírni, hirtelen minden elmúlt, megszűnt a külvilág létezni, csak Őt láttam anyu karjaiban. Egy pillanat volt az egész, mégis a mai napig fel tudom idézni azt a gyönyörű babaarcot, ahogy nézett rám csodálkozva.
A műtőben már nagyon bennem volt a félsz, annak ellenére, hogy mindenki nagyon kedves volt velünk. Letakartak, és nekiláttak a munkának. Apa a fejem mellett ült, és mondhatom rengeteg jelentett, hogy ott volt. Néztem az arcát, és ez segített a realitások talaján maradni, erőt adott.
Ekkor én már az összehúzódások alatt magamon kívül voltam. Kaptam katétert, és besétáltam a műtőbe. Eddig úgy gondoltam, rosszabb már nem lehet… rosszul gondoltam.
Ugyanezeket a fájdalmakat hanyatt fekve, kezem-lábam kikötözve… na, akkor kaptam egy nagyon kedves kis megjegyzést a műtősnőtől. Felvilágosított nagyon „kedves” hangon, hogy „attól, ha kiabálok, nem fog kevésbé fájni!” Nagyon cuki volt. Rám rakták végre a maszkot, és én éreztem ahogy távolodik a külvilág, elmosódnak a hangok és tompul a fájdalom. Snitt.
Mikor ébredeztem, anyukám állt mellettem boldogan. Nagymama lett.
Oldott volt a hangulat, amit én nagyra értékeltem. A dokik és a műtősök éppen azt ecsetelték, mit kéne reggelizni. Mindenki külön jó reggelt kívánt, megkérdezték a keresztnevemet, hogy mi lesz a baba neve, hány van még otthon – csupa laza téma, amit persze szorongás-oldásra hozhattak fel, gondolom, hiszen nagyrészt választ kaphattak volna az előttük lévő papírokból. Viszont én nemigen szorongtam, szerintem a körülményekhez képest nagyon is nyugodtan, kíváncsian vártam a történéseket, hiszen nem volt már ismeretlen a helyzet nekem…
Erre a szülésemre emlékszem vissza a legszívesebben, hiszen nem volt idegen a hely, a helyzet, nem voltak váratlan történések, én TUDTAM, hogy minden rendben lesz – és rettenetesen jó érzés nagycsaládossá válni :).
…fontos a kisbabának a születés utáni megszakítatlan testkontaktus. Akkor omlottam össze, amikor kiderült (pont nekem), ebből semmi nem lesz. Majd megmutatják a babát, vethetek rá egy pillantást és elviszik. Sírva mentem a műtőbe. Itt volt egy 10 perces mélypontom, önsajnálattal, haraggal, tehetetlenséggel, és minden negatív érzésemet kitettem a műtős személyzetre. Úgy “döntöttem” nem könnyítem meg a dolgukat. Elkeseredve, pityeregve a műtős ágyon (amit persze ők nem értettek, hisz mindjárt megszülöm a kisbabámat) és egy ponton el is döntöttem, hogy most felállok és hazamegyek. Nagyon ki voltam kattanva, mert majdnem el is indultam le az ágyról, amikor felkapcsoltak bennem egy lámpát… 20 perc múlva megmutatták a kisfiunkat. Potyogtak a könnyeim, de ezek már a szomorú öröm könnyei voltak. Olyan szép, olyan békés volt. Örök fájdalom, hogy nem foghattam meg azonnal.
Betoltak a műtőbe és nekiláttak a szükséges teendőknek. Ahogy körbe néztem, olyan rideg-hidegnek, idegennek tűnt minden, félelmetes is és egyben megnyugtató volt az a sok ember körülöttem…
Egy ilyen helyzetben az ember különösen elveszíti az időérzékét. Elkezdődött a műtét. Furcsa érzések keringtek bennem. Milyen lesz a Picurka, mi lesz az első gondolatom, mikor adhatom neki az első, a leges- legelső anyai csókomat… Nagyjából pár perc telhetett el, amikor meghallottam, hogy felsír. Meghallottam azt, amire annyira vártam már jóval régebb óta, mint kilenc hónap… A következő pillanatban már oda is hozták mellém a CSODÁT, azt a picike kis emberkét, aki kilenc hónapon keresztül mocorgott a pocakomban… Ekkor minden megszűnt létezni, csak mi voltunk, Ő meg én! Megindító érzés volt és lehet, hogy most ez túl közhelyesnek fog hangzani, de amint meglátott engem és találkozott a tekintetünk, rögtön, abban a pillanatban egy életre szóló, elszakíthatatlan kötelék jött létre kettőnk között. Annak a hatalmas fényáradatnak az ellenére, Ő csak engem nézett, annyira próbálta a szemecskéit nyitva tartani, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Ez az a tekintet, amit tudom, hogy SOHA nem fogok elfelejteni!!! Ha az arcomon legördülő könnycsepp beszélni tudott volna… sok mindent mesélhetett volna…
Olyan nehéz szavakba önteni ezt a csodálatos érzést, pedig ilyenkor az ember, szíve szerint a világba kürtölné, hogy anya lettem. Fantasztikus érzés, éppen ezért nem hiába tartja a mondás: ANYA CSAK EGY VAN!
Innentől fogva teljesen megnyugodtam, és tudtam, a lehető legjobb kezekben vagyok. Profi altatóorvos profi módon szúrt hátba, a műtősnők és mindenki kedves volt és aranyos. Ugyanúgy kikötöztek, mint első alkalommal, de nem voltak gúnyos megjegyzések, csak bátorító szavak, mosolyok és simogatások a fejemen. Mindig mondták, éppen mi következik, mikor mit fogok érezni. Mikor kiemelték a drágámat, csendben volt, elszaladt vele a csecsemős nővér, nemsokkal később hozta vissza, mikor engem még épp stoppoltak, őt már az arcomhoz tartották lemosdatva, bebugyolálva. Akkor is csöndben volt. A bőre pihe-puha és finom illatú. Gyönyörű élmény volt… Nagyon boldog vagyok, hogy anyuka lehetek, mert csodálatos élmény az édesanyjának lenni.
Aztán azt éreztem, mintha egy vonalat rajzolnának a hasamra, a mellettem lévő orvos ezután bejelentette, hogy már fel is vágták a hasamat. Én korábban azt hittem, hogy pont az ilyesmi információk azok, amiket a legkevésbé sem szeretnék hallani, attól féltem, hogy sokkot kapok attól, hogy hallom, miket beszélnek az orvosok, mit csinálnak éppen. Érdekes módon az egészet egyáltalán nem úgy éltem meg, ahogy elképzeltem.
Az előbbi bejelentés nem megijesztett, hanem nyugtatólag hatott rám, mert azt a következtetést vontam le, hogy ez tényleg nem fájt. A műtő orvosok beszélgetéséből pedig semmit sem hallottam, olyan volt, mintha ők egy másik dimenzióban lennének, én csak a fejemnél lévőkkel kommunikáltam, azt sem hallottam meg, mikor a műtő orvos tőlem kérdezett valamit. A műtétnek ebben a szakaszában a mellkasomnál éreztem feszítő érzést, de megnyugtattak, hogy ez teljesen normális, úgyhogy nem aggódtam.
Utána éreztem kisebb húzogató, ráncigáló mozdulatokat, de csak finoman, egyáltalán nem olyan durván, mint ahogy ezt előtte másoktól hallottam, igazán még kellemetlennek sem nevezném. Ekkor tudtam, hogy hamarosan láthatom a pici babámat. És valóban, egyszer csak az orvos gratulált és a lepedő fölé emelte a KISFIAMAT.
Aztán gyorsan elvitték becsomagolni, hogy meg ne fázzon (ekkor már hallhattam a sírását), de nagyon hamar hozták is vissza, odaemelték az arcomhoz, megpuszilhattam, megsimogathattam (ekkor kiengedték a leszíjazott a kezemet, és csak arra kértek, hogy vigyázzak, ne nyúljak át a lepedő másik oldalára). Ekkor éreztem a kisfiam puha bőröcskéjét, még csak félig sikerült felfognom, hogy megszületett az én kicsikém, potyogtak a könnyeim.
Sosem gondoltam volna, hogy a császáros szülést így is meg lehet élni. Azt gondoltam, ez csak egy műtét, amit valahogy túl kell élni, s nem sok köze van az igazi szüléshez. Most már tudom, ez butaság, hiszen a műtőben ugyanúgy egy kis élet született, a világra jött egy apróság, akit annyira vártunk, és én részese lehettem élete első pillanatainak…
Császármetszés után
Aztán a semmiből, egyszer csak meghallottuk a világ legédesebb hangját. Az, amit akkor éreztem, leírhatatlan. Tényleg nem találom rá a megfelelő szavakat.
… sose láttam még ilyen szépet… mennyire kár, hogy nem foghatom meg, és nem kaphatja meg azt az érzést, amikor az anyukája bőrére rakják a nagy út után. De tudtam, hogy oda adják Apának, így az ő meztelen mellkasán pihenhet egy kicsit…. A megfigyelőben aztán megkaphattuk, és eltöltöttünk vagy 2 csodás órát hármasban. Ez volt a boldogság kicsi szigete számunkra… Másnap hajnalban megkaptam, és mondhatom, többé nem eresztettem! 🙂
Nekem nagyon rossz érzés volt az egész. A fájdalomcsillapító nem használt a szülés után, és úgy éreztem a hasamnál szakítanak ketté. Nem beszélve arról, hogy 8 órán keresztül nem éreztem az alsó testem. És a legfontosabb, a babámat is csak egy pillanatra láttam, majd csak másnap hozták oda nekem. A vágás a hasamon még mindig látszik és sokszor érzékeny, pedig nemsokára egy éves lesz a kislányom.
Ami utána volt, nem volt egy leányálom. Sokáig tartott a felépülés, de túléltem.
Betoltak a műtőbe és 15 perc múlva már kint is voltam. Persze utána nagyon rossz volt, hihetetlenül fájt a sebem. Ott sírtam, hogy olyan vagyok, mint egy béna, és nem tudom ellátni a gyerekem.
Összességében nem a szülés élménye hiányzik a császár miatt, hanem az a szörnyű, hogy míg a sima szülés után csak a babázásra kellett koncentrálni, addig császár után kifejezetten betegségtudata van az embernek, a még jó ideig folyó infúzió, meg a katéter miatt. A “mozgáskorlátozottságról” már nem is beszélve. És ami mindezzel együtt jár, hogy a gyerekemről a kiszolgáltatott helyzetem miatt, csecsemősök, idegenek döntenek. Nekem szerencsém volt, mert a harmadik csemetémnél már ki tudtam védeni ezeket, azzal, hogy megszerveztük, hogy legyen segítségem a fekvés idején. De sok császáros, ezt nem teheti meg, mert egyrészt legtöbbször nem császárra készülnek, másrészt, ha a kórterembe nem mehet be senki, akkor meg van lőve a segítség, ami például sokat ronthat a szoptatás problémamentes kezdésén.
Visszatoltak a szobámba, és hamarosan mély álomba merültem, egész nap fel sem keltem, zavaros kába emlékeim vannak arról, amikor néha-néha kinyitottam a szememet. Hol anyu aggódó arcát, hol a büszke apuka vagy éppen a nővérem arcát láttam, de nem tudtam felfogni mi történik körülöttem, annyira a gyógyszer hatása alatt voltam… Este megkértek, hogy próbáljak meg felülni, de olyan fájdalom nyilallt a hasamba, hogy könnybe lábadt a szemem. Félóra eltelt, mire meg tudtam mozdulni, de annyira szédültem, hogy rögtön vissza is fektettek. Rettenetesen rosszul voltam, még a fejem sem tisztult ki teljesen a gyógyszerektől, de egyet biztosan tudtam: Végre megszületett!
Utólag… (Reflexiók)
Nagyon nehéz volt feldolgoznom, hogy császár lett, talán még most sem sikerült teljesen, és nem is fog. Mert ugye milyen anya az, aki képtelen megszülni a saját gyerekét. Vagy ha nincs az oxitocin, másképp lett volna? Bár a dokim azt mondta, hogy valami téraránytalanság volt, ezért nem valószínű, hogy tudok természetesen szülni. Próbálom a jó oldalát nézni, van egy egészséges, gyönyörű kislányom!
Mindkét műtét szövődménymentes volt, villámgyorsan gyógyultam, a 6 óra fekvés után azonnal fölkelhettem, elláttam a lányokat, 24 órán át velem voltak rooming-inben. Szóval minden rendben volt. Mégis van bennem valami, ami miatt mindig is képtelen voltam kimondani azt a szót, hogy szültem. Mert azt szerintem én nem tettem meg.
Mivel a 35.héttől tudtam, hogy nem szülhetek természetes úton, fel voltam rá készülve. De nagyon bántott a dolog; sokáig nem tudtam megbarátkozni a dologgal. Eleinte lelkileg nagyon padlón voltam; nem éreztem magam ANYÁNAK, ugyanis szoptatni sem tudtam. De mára túl vagyok az egészen; és az a lényeg, hogy van egy gyönyörű, okos kis kópém, és csak ez számít! A műtétet amúgy nagyon jól viseltem…
Én a császárt nem éltem meg csalódásként, inkább megkönnyebbültem, amikor beadták az érzéstelenítőt. Addigra már annyira kimerültem, hogy remegett mindenem és örültem, hogy már nem fáj. A kórházban, ahol szültem, nem csinálnak epidurális érzéstelenítést, így én a tolófájásokon kívül mindent átéltem. A műtét szövődménymentes volt szerencsére, a felépülés is rendben zajlott. Szerencsére nem érzem úgy, hogy lemaradtam volna valamiről. Van egy szép egészséges fiam, kell ennél több?
A vágás engem nem zavar, annak ellenére sem, hogy tudom, életem végéig látszik majd. Ez a vágás emlékeztet a lányaim születésére, amire jó visszaemlékezni, még akkor is, ha műtét volt.
A dokimat, asszisztenseket, csak dicsérhetem, nagyon talpraesettek, segítőkészek, rendesek voltak velem. Azért megviselt, mert én nagyon rendesen akartam szülni, és mikor tudatosult bennem, hogy nem fogok, nagyon meglepődtem. Napok kellettek, hogy beletörődjek, de csak a gyerek élete a legfontosabb azt gondolom.
Sajnos utólag tudom, hogy az adott helyzetben teljesen korrektül a műtét volt a helyes megoldás, de arról nem vagyok meggyőződve, hogy ha kimarad az oxitocin, akkor is ez lett volna a dolog vége.
Kettős érzés maradt bennem: egyrészről az, hogy így megmentették a gyermekem életét, ami a legfontosabb. Másrészről viszont én is nehezen dolgozom fel, hogy nem tudtam megszülni őt, pedig nagyon szerettem volna. Két napig fel sem tudtam kelni az ágyból, és nem szeretem a kiszolgáltatott állapotot. Eddig úgy terveztük, hogy szeretnénk még egy gyereket, de mivel a második is császáros lenne, nekem még kell idő ahhoz, hogy ezt elfogadjam. Talán végszóként annyi, hogy mindannyian örüljünk, hogy egészséges gyermekeink vannak, ez a legfontosabb!
Nem így képzeltem el, nem ilyen szülést szerettem volna, így alakult, hisz mindennek oka van, s ha bárkiben felmerül a kérdés, miért szép a szüléstörténetem, válaszom egyszerű: a történtek ellenére minden jól alakult, sokat segített a pozitív hozzáállás. Szépnek éltem meg az egészet, hisz világra jött várva-várt gyermekem, ami egy csoda, és a kis angyal azóta is elkápráztatja szüleit.
…A zárójelentésben is az szerepel, hogy ‘császármetszés téraránytalanság’ miatt. Az én véleményem, hogy meg tudtam volna szülni rendesen is, de az biztos, hogy nagyon sok idő kellett volna hozzá, és nem biztos, hogy megúsztuk volna komplikációk nélkül. Minden esetre én örülök, hogy mindketten egészségesen átéltük a világ legcsodálatosabb eseményét. Nem bántam meg semmit, és nincsenek bennem negatív érzések. Átélhettem a vajúdás nagy részét a maga fájdalmával és küzdésével, majd a kezembe foghattam ezt az apró kis lényt, aki a világot jelenti számunkra. Minden megvolt. Ennek így kellett lennie.
Rengeteg hordozással pótoljuk az elveszett testkontaktust. És hisszük, hogy most már nem a múltban merengéssel van dolgunk, hanem azzal, hogy ezt a csodálatos kis angyalkát itt jelenben szeressük, támogassuk, és adjunk meg neki minden olyan feltételt, amivel majd az élet viharaiban és napsütéseiben is megállja a helyét.
Nagyon szerettem volna átélni a természetes úton történő szülést, két lehetőségem volt erre, de sajnos mindkettő császáros lett. Végül azzal vigasztaltam magam, hogy teljesen mindegy, milyen úton jön a világra az a kis tündér, lényeg az, hogy egészséges legyen, és ahova csöppen, ott a lehető legtöbb szeretetet, gondoskodást kapja, mert jár neki!
Császármetszéssel kiemelték a hasamból a kisfiamat. Nem véletlenül írtam ezzel a kifejezéssel.
Ráadásul altatásban voltam és nem is láthattam. Ergo szinte át sem éltem a születését. Ez az a pont, ahol kicsit elszomorodom és elgondolkozom azon, hogy ha még egy kicsit küzdöttem volna talán… De persze ez nem így megy sajnos. Az orvos tudta mit miért és mikor tesz. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ez nem az én hibám és lehetett volna akár nehezebb, rosszabb is a vége. De akkor is… Szóval ezek után a „szülés” szóval sokáig hadilábon álltam és rendbe kellett tennem magamban a dolgokat ahhoz, hogy nyugodtan és magabiztosan kimondhassam. Most már csak az a perc hiányzik nagyon, amikor hallhattam volna felsírni a kisfiamat és láthattam volna a kis magzatmázos arcát. De most jön a DE…
Még mindig jobb volt így SZÜLNI, mintha bármelyikünknek bármi baja lett volna. Így sikerült túltennem magam rajta és boldogan gondolok vissza arra a napra, hisz azóta vagyok ANYA.
Összeállítás: www.csaszarosanyuka.hu
Források:
babafalva.hu/csaszarmetszes-tortenetek-a-tarsalgobol
www.hoxa.hu/?p1=cikk&p2=3318 Császármeszés érzelmi szempontból
www.anyaleszek.hu/2-gyermek-2-csaszar-2-ellentetes-elmeny–cikk
www.hoxa.hu/?p1=cikk&p2=4546 A legnagyobb boldogság kezdete
Korán jöttél anyahajo.hu/index.php/eletmod/szuleselmenyek/385-koran-jottel
Hálapénz helyett-anyahajo.hu
palyazat.babafalva.hu